Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Forráskút

Forráskút tipikus alföldi homokhátsági tanyás település, a Szegedet és Kiskunmajsát összekötő út mentén terül el. Területe 3664 ha, a település lélekszáma közel 2200fő.
Átokháza dűlőben - melynek nevét a nyelvtudomány az Altuk kun családnévből származtatja - már a 18. században szállásokon gazdálkodtak, majd a 19. század elejére sűrűn lakott tanyasor bontakozott ki. 1906-ban egy kis templomot is emeltek a helyiek közadakozásból. A határ másik része külső csordajárás, legelő volt, ennek emlékét őrzi Gyapjas dűlő neve (juhot, gyapjas állatot tartottak erre). Ezen területet is 18. század végén parcelláztak fel és kezdtek megművelni. Előtte a mai település területe vadvizes, nádas és vízforrásos területekből állt, melyről az itt futó dűlő, majd a település is a nevét kapta Forráskút. A templom is egy bővizű kút mellé épült, a néphit úgy tartotta, a környéken az egyetlen iható vizű forrás ez ((mára mérgezőnek nyilvánították)).
Kiskundorozsma határvidékéből önálló községgé 1950. január 1.-én vált.
Egyéb fontosabb évszámok a község életében:
1950. január 1-től, 1977. március 31-ig önálló község.
1977. április 1-től, 1988. december 31-ig Üllés társközsége.
1989. január 1-től ismét önálló község.
Népességének jelentős része élelmiszertermeléssel foglalkozik. A mezőgazdasági termelés rendkívül sokrétű a településen, zöldség, gyümölcs és szőlőtermesztés is jellemző. A szőlőtermelő gazdák 1995-ben Hegyközségbe szerveződtek. Forráskúton az alföldi tájborok a jellemzőek: Kövidinka és a Kékfrankos.
A község központjában, a parkban a II. világháború hősi halottjainak állított emlékmű látható.
Forráskúton egyetlen műemlék épület található, az 1906-ban épült római katolikus templom.
A templom búcsúja "Jézus mennybemenetelének ünnepén", a pünkösd előtti vasárnapon van. Élt egy néphagyomány, mely szerint (a tatárjárás előtt) már állt itt egy templom, amely elsüllyedt, de jelesnapok éjszakáján (Szt. György, Szt. István, Szt. Mihály), éjfélkor a beavatottak még hallhatják a harang kongását.
Évente megrendezésre kerülő helyi hagyományőrző mulatságok közül külön említést érdemel a Tuskóhúzás, az Aratóünnep, a Szüreti Mulatság és az augusztus 20.-a utáni első szombaton megrendezésre kerülő Forráskúti Faluna
Képp.
A község nyugati határán elterülő mesterséges tó egész éves horgász lehetőséget biztosít.
A község központjában a Borostyán étterem várja vendégeit.

A település honlapja
www.forraskut.hu

2005. május 13-a óta Csikszenttamás testvértelepülése

Továbbá testvértelepűlési szándéknyilatkozatot irodott alá Gyenesdiás község és Tét város vezetőségével

GYENESDIÁS

Fekvése

A Keszthelyi-öböl északi partján fekszik

Közlekedés

Vasút

A település két vasúti megállóval (Gyenesdiás és Alsógyenes) kapcsolódik a Balatonszentgyörgy–Tapolca–Ukk-vasútvonalhoz. A Tapolca és Keszthely között közlekedő személyvonatokon kívül több távolsági járat is megáll a két megállóhelyen, így összeköttetésben áll Celldömölkkel, Szombathellyel, Kaposvárral és Péccsel, valamint nyáron Sopronnal is.

Közút

A települést kelet-nyugati irányban a Balaton északi partján végigfutó 71-es másodrendű főút szeli át. Autóbuszközlekedése sűrű, mivel több Keszthely felől induló elővárosi, helyközi és távolsági járat érinti a települést, de emellett a keszthelyi 1-es jelzésű helyi járat is kitér a község felé.

Története

Gyenesdiás területén a legkorábbi leletek az újkőkorból valók. Az 1. századtól fontos római szálláshellyé vált, majd avarok költöztek ide. Az itt megtalált középavar sír volt az első ilyen régészeti lelet az egész Kárpát-medencében.

 

Gyenesdiás légifotója

A középkorban az első, a mai Gyenesdiás területén létrejött település Falud volt, amely valószínűleg már a 11. században is állt a mai Gyenesdiás északnyugati határában. Első temploma 1333-ból való, amely egyben az első írásos említését is jelentette a falunak. 1408-tól a Rezi vár tulajdonát képezte, majd 1427-ben a Pethő családhoz került, amely egyben a település Keszthelyhez való erős kötődését is maga után vonta.

1548-ban a török felégette a települést, majd 1564-től folyamatosan adóztatta, így a lakosság száma megcsappant, 1686-ra teljesen elnéptelenedett.

1696-ban Falud szőlőhegyén egy új település tűnt fel: Gyenes. A 18. század során Falud és Gyenes a Festetics család birtokába került. A század végére Gyenes már jelentős községgé alakult, majd az 1820-as években már működő hegyközség volt, amely a ma is megfigyelhető Alsó- és Felsőgyenesre oszlott. 1826-ban épült a településen a volt faludi templom köveiből a ma műemlék Szent Ilona kápolna.

Gyenesdiás keleti részén a középkorban Diás falu feküdt, amely első említése 1341-ből való. A település az 1530-as évekre már csak nemesi telkekből áll, területének nagy része szőlős. A 17. században már hegyközség, elsősorban keszthelyi gazdák művelték itt a szőlőt.

Gyenes és Diás 1840-ben egyesült, így létrejött az önálló önkormányzattal bíró Gyenesdiás, amely 1871-ben kapott önálló iskolát. A település lakossága még a 20. század elején is szinte kizárólag mezőgazdaságból élt.

A község modernizációja 1945 után zajlott le, melynek egyik legfontosabb lépése 1954-ben a Strandfürdő megépítése volt. Azóta az idegenforgalom vált a település fő jövedelemforrásává.

Címer

Álló, kerek talpú pajzs. A vörös pajzsfőt sátorosan osztja a kék pajzsmező, melyben (felső vágásában háromszor ívelt) zöld alsó pólya helyezkedik el. Mindkét vörös mezőben egy-egy arany rózsás kereszt lebeg. A kék pajzsmezőben pedig, a pólya felett, két hatágú ezüst csillag között aranyló, leveles szőlőfürt lebeg. A pajzstalp közepében, benyúlva a pólya felső ívéig, háromágú, arany szigony növekszik. A pajzsot jobbról aranyló ermésű tölgyfalomb, balról arany virágú viruló mandulaág övezi.

A címer jelképrendszere

Az élet vörös színében a két arany rózsás kereszt az egykori – a római kortól adatolható – és a mai eleven hitéletre mutat. A két kereszt egyben jelképezi az egykor két települést ( és templomait), Gyenest és Diást, melyek 1840-ben történt egyesítésével jött létre Gyenesdiás.

A zöld, felső vágásában háromszor ívelt pólya utal e jellegzetes balatonfelvidéki terület domborzati viszonyaira, az egyes halmok felidézik Gyenesdiás település-elődeit (Falud, Gyenes és Diás falvakat), de közvetve - a magyar címer egy elemének, a hármashalomnak beemelésével - kifejezi a lakosság identitástudatát, nemzeti érzületét is.

Az aranyló szőlőfürt megjeleníti a neves - kétezer évre visszanyúló szőlőkultúrát, idézi a hajdani hegyközségi életet csakúgy, mint a borászat mai eredményeit.

A csillagok, a magyar néphit szerint felhívják a figyelmet a neves ősökre („akiknek csillaga van”). Gondolhatunk akár a 660 körül itt elhantolt avar vezérre, akár az egykori birtokos Gersei Pető család tagjaira. akik vagy félszázadig a vármegye (akkor Zala) főispánjai voltak, akár a Festetics grófokra, akik közül három is (Kristóf, György, László) jelentős szerepet játszott a falvak életében, vagy a község kiváló szülötteire.

Az aranyos szigony Neptunusz tengeristent és vele a klasszikus hagyományokat idézi fel, szimbolizálja az itt nagy múltra és eleven hagyományokra tekintő halászatot és az aranyló nyári verőfényben az „isteni” vízi életet, strandolást, vitorlázást, pihentető kikapcsolódást a „magyar tenger” kékjében.

A tölgyfalomb a természeti táj őshonos növényének részlete, amely emlékeztet a település lakóinak évezredes helytállására, hősi halottaira és áldozataira, a virágzó mandulaág jelzi az itt honos mandulafát, egyben – Janus Pannonius kedvelt költői témája – pedig az élet teljességét, a szorgalom gyümölcseként dús termést ígérő munkálkodást jelképezi.

Nevezetességei

A falutól északra mintegy két kilométernyire, a Büdöskúti-völgy és a Pajta-völgy találkozásánál áll az ország legnagyobb bükkfája. [1]

A faluban található a Magyarországi Evangélikus Egyház Kapernaum nevű intézménye, amelyben egy konferenciaközpont és egy idősek otthona működik. Az intézményt belmissziói otthonként alapították, majd nyugdíjas lelkészek otthonává, később idősek otthonává alakult. A rendszerváltás óta az intézmény emellett számos evangélikus ifjúsági tábornak, lelkészi és diakóniai konferenciának is otthont ad.[2]

A 3 szintes Festetics-kilátóból gyönyörű körpanoráma nyílik a Keszthelyi-öbölre, illetve a Keszthelyi-hegység völgyek szabdalta hullámos felszínére. A Festetics család után elnevezett, 235 méter magasan található kilátót 2000-be építették újjá, melyet az erdei kirándulóközpont, a Nagymező nyugati széléről induló gyalogösvényen érhetünk el.

Gyalogtúrák, rövidebb séták úticélja a Vadlánlik, a Keszthelyi-hegység barlangja. Ritka természeti képződmény a szélvájta, szobányi méretű barlang, melyet a környékbeliek csak Vadlánliknak neveznek. A barlangnyílás tulajdonképpen egy széleróziós kőfülke, melyet mesterségesen tovább bővítettek. A századforduló idején nagy valószínűséggel titkos pálinkafőző helyként használták. A Ló-hegycsoport dombját, melynek oldalában megbújik a sziklaodú, több mint 80 éves fekete fenyves borítja.

Az egykori kőbánya ma ámulatba ejtő, hatalmas katlan, mely ki tudja miért, de lenyűgözi az arra járót. A felhagyott bányagödör mindenképp megér egy kitérőt akár a Nagymezőről, akár a Vadlánlik barlanghoz tett séta során. A bányászati munkák befejezése óta a természet fantasztikusat alkotott: hatalmas vízmosások szabdalják. Az aljába lesétálva kipróbálhatjuk a hely akusztikáját is[3].

Kerámiaház A közel 160 éves vályogból épült ház restaurációjára 1992-ben került sor. A régi falakra új tetőszerkezet került a régihez hasonlóan nádból. Külső megjelenésében a ház a balatonparti népi építészet emlékeit őrzi. A mai napig lakóházként és üzletként üzemel. Magyarország legjelentősebb fazekashagyományokkal rendelkező régióibó származó (mezőtúri, herendi, dombóvári) kerámia dísz- és használati tárgyakkal várják az érdeklődőket.

Antikkályha magángyűjtemény A 400 darabos öntöttvas kályha gyűjtemény, mely az országban egyedülálló, darabjait eredeti katalógusok alapján a szenvedélyes gyűjtő, Vaszkó Ernő saját kezűleg újította fel. A kályhákat az 1800-as években Európa-szerte használtak. Koruk 100-200 év közötti, de jelen állapotukban a mai kor fűtési követelményeinek is megfelelnek. A gyűjteményben továbbá a kor egyéb használati tárgyai is megtalálhatóak, így akár egy szemléletes történelem óra megtartására is kiválóan alkalmas a kiállítás.

Darnay-Dornyai Boronapince Európa egyik legöregebb boronapincéjével büszkélkedhet. A 17. században épült boronapince a népi építészet eredeti, eklatáns darabja. Mestergerendájában az 1644-es évszám rajzolódik ki. A boronapince jelenleg felújítás alatt áll, és a több száz éves balaton-felvidéki szőlőgazdálkodást bemutató múzeumot alakítanak ki benne. A pince a Diási Havas-Boldogasszony templomtól induló, a Nagymezőn áthaladó és a Faludi síkra érkező kellemes túraútvonal szívében helyezkedik el.

Pásztorház A korábban tipikus, népi építészeti emlék a XIX. század közepén épült, mint a község csordásának szolgálati lakása. Jelenleg közösségi kézművesházként működik.[4]

 

TÉT

Tét város Győr-Moson-Sopron megye déli részén, a Pápa-Devecseri síkon a Bakony-hegység nyúlványainak találkozásánál, a 83-as számú főközlekedési út mentén helyezkedik el. Területe 5635 ha, lakónépessége 4143 fő. A terület jellege enyhén tagolt hordalékkúp síkság.

SZÜCSI

Szűcsi fekvése:

A Mátra hegység lábánál Gyöngyöstől nyugatra helyezkedik el a dombok határolta település. A katlanba épült falut a völgyben végighúzódó patak szeli ketté. Megközelíthető az M3-as autópályáról Gyöngyös és Hort irányából, valamint a 21-es főútról, Selyp irányából.


Szűcsi története:

A település határában késő bronzkori szórványleletek és honfoglaláskori régészeti emlékek kerületek elő. Az első okleveles említése 1267-ben Swch alakban történt. A falu plébániája szerepelt az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben. A falu birtokosa a Szücsy család volt 1412-ig, majd a Pálócziaknak adományozta Zsigmond király. E család kihalta után 1527-ben Ráskay Zsigmond lett a birtokosa. A török hűbérbirtoknak használta és a jászberényi nahiéba tartozott, majd 1626-tól Földváry György tulajdonába került, s ettől kezdve ők és a beházasult rokon családok birtokolták két évszázadon keresztül a települést. A 19. század első felében a Wagner, Bajza, Orosz, Sipos, Rutkay és Tóth család birtokolta Szűcsit, a 20. század első felében pedig Schilchter Szidor számított a legnagyobb birtokosnak 1400 hold területtel.
A I. világháborúban 220-an vettek részt és 56-an haltak hősi halált. A II. világháború idején a község 2 hétig tartó álló harc után 1944. december 6-án szabadult fel. A községházát találat érte és így az iratok nagy része elpusztult.
1951-ben a község határában nagyarányú bányafeltárási munkálatok kezdődtek meg, amelynek eredményeképpen 1955-től két lignitbánya és egy altáró működött, egészen az 1960-as évek elejéig, a bánya bezárásáig.
1983-ig a Gyöngyösi járáshoz, a járások megszűnése után pedig 1984-1990 között pedig a Gyöngyösi városkörnyékhez tartozott. A tanácsrendszer alatt mindvégig önálló tanácsú község volt. 1990 óta – hasonlóan valamennyi városhoz és községhez – önkormányzattal rendelkezik.
A település határában késő bronzkori szórványleletek és honfoglaláskori régészeti emlékek kerületek elő. Az első okleveles említése 1267-ben Swch alakban történt. A falut 1412-ben Zeuch, 1413-ban Zewchy, 1416-ban Zwchy néven írják le. A falu plébániája szerepelt az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben. A falu birtokosa a Szücsy család volt 1412-ig, majd a Pálócziaknak adományozta Zsigmond király. Az utolsó Pálóczi a mohácsi csatában vesztette életét.E család kihalta után 1527-ben Ráskay Zsigmond lett a birtokosa. 1552-ben már több nemesi család birtokolja, ebben az időben nyolc portával rendelkezik. A török hűbérbirtoknak használta és a jászberényi nahiéba tartozott, majd 1626-tól Földváry György tulajdonába került, s ettől kezdve ők és a beházasult rokon családok birtokolták két évszázadon keresztül a települést. 1741-ben a Földváryak voltak a helység legnagyobb birokosai. A 19. század első felében a Wágner, Bajza, Orosz, Sipos, Rutkay és Tóth család birtokolta Szűcsit, a 20. század első felében pedig Schilchter Izidor számított a legnagyobb birtokosnak 1400 hold területtel. A volt úri lakok közül csak a Bajza kúria maradt épen. 1994-ben nemcsak felújították, de kiállítással is berendezték.
1983-ig a Gyöngyösi járáshoz, a járások megszűnése után pedig 1984-1990 között pedig a Gyöngyösi városkörnyékhez tartozott. A tanácsrendszer alatt mindvégig önálló tanácsú község volt. 1990 óta – hasonlóan valamennyi városhoz és községhez – önkormányzattal rendelkezik.