Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Népviselet, ruhanemű előállítása

 

A székely népviselet Csíkszenttamáson ma már jóformán muzeális érték, közhasználatban talán csak az öregek tartják. Nagyon k

evesen vannak abban a szerencsés helyzetben, hogy átmenthettek valamit a jövő számára abból a székely népruházati darabokból, amely századok során szorosan hozzátartozott a falu népének jellegzetes gazdálkodási életéhez.

A XX. sz. első felében a falu lakóinak döntő többsége kender és len rostjából font fehérneműben járt. Az első világháborút követő időszakban gyarapodott a gyapotfonal kereskedelmi forgalma, amit a tehetősebb családok meg tudtak venni, amivel finomabbá tudták tenni az ingnek való kendervásznat (vegyítették a kender és gyapot szálát). Legfontosabb fehérnemű az ing, gatya (alsónadrág), pendely, aztán törölköző, abrosz, stb., ami nélkülözhetetlen volt a családban. A tiszta kendervászon szövésű gatya különösen „macerálta" az ember bőrét, főleg, ha új volt, nem volt beavatva, az ing, pedig egyszerűen „elárulta" a viselőjének anyagi helyzetét, mert szegény embernek nem tellett gyapotra, vagy városban vásárolt drága bolti vászonra. Azonban az ünnepi -egy darab ing- majdnem minden felnőtt embernek biztosítva volt, ami minőségileg is megfelelt a célnak; erre áldoztak és vigyáztak is reá.

A kenderfonalból szőtték a gyerekeknek szánt legegyszerűbb ruhaneműt, a köntöst. Aztán a durvább fonalból szőttek zsákvásznat, ágylepedőt, szalmazsákot, duszát, házföldrongyot stb.

Nem kis gondot okozott a falu asszonyainak, leányainak a kender és a len termesztése, feldolgozása: kezdődött a vetéssel, amit a Kertvégen, Tófenek környékén, a Gátrajáron vetettek, majd kinyőtték, megszárították, kicsépelték vagy kisúrolták, kévébe kötve a Hővíz- patakában az arra kijelölt helyre beáztatták (nyomtatófákkal és cövekekkel a víz fenekére szorították), áztatás után megmosták, haza vitték és megszárították. Ezt követte a vagdalás (durvább kendertörés), tilolás gerebenezés, léhelés. Tehát a vetéstől tizenegy művelet gondos elvégzése után nyertek fonásra alkalmas és osztályozott kenderszálat.

A kenderfonást orsóval és fonókerékkel végezték az asszonyok, leányok, ami őszelőtől egész tavaszig eltartott ott, ahol sok volt a fonnivaló; mindenesetre nagyon kellett igyekezzenek, hogy lehetőleg farsang végére végezzenek a fonással, mert a tavaszi munkák kezdéséig, még meg is kellet szőni. Fonás meggyorsítására minden lehetőt kitaláltak: szerveztek esti fonókat leányoknak-asszonyoknak, fonókalákát, sőt olyan ügyes fehérnépet is láttam, aki menet közben, guzsallyal a hóna alatt, pergette az orsót.

Amint a fonás véget ért, s a fonalat kellő mosással-puhítással „finomították" megkezdték a szövést. A faluban majdnem minden családnak volt osztovátája (szövőszék). Egy átlagos, vízszintes osztováta az alábbi részekből állt: 2 oldalfa lábakkal, 1 első és1hátsó hasajó, 2-4 lábító, 2-4 db. nyist, 2-4 db. nyistkarika, borda, fordítófa, feszítőfa fából vagy vasból, ráverőfa bordatartóval, vetőrlő, ülődeszka, csép.

Az osztováta illetve a szövés műveletének szerves tartozéka volt a csörlőkerék, matolla, tekerőlevél, leánka és a felvetőfa.

A megfont kender, lenfonalat matollára vetették, aztán lugozták, mosták, hogy puha és világos színt kapjon. A háziasszony előzetes terve szerint kiszámította, hogy hány sing vásznat, milyen mintást sző, mert festéssel a fonal egy részét színezték, attól függően, hogy mi készül a vászonból: kiszámította a szélességét is singben, s e szerint vetette a vetőfára, a zserébeket szétválasztva egy zsineggel, hogy elkerülje a szálak összebolondulását. Ha jobb minőségű vásznat óhajtott, s volt gyapot fonala, akkor vegyesen vetette azt a vetőfára.

Miután végeztek a fonal felvetésével, következett az osztovátára való feltekerés: a hátsó hasajóról kinyúló nyújtófára kötözték a fonal egyik végét, két csépet dugtak a szálak, melyékek közé, hogy megfelelő szélességben s a kereszteződések, kuszálások elkerülése végett, csépek közbeiktatásával csavarhassák fel a hasajóra. Miután ez megtörtént, következett a nyistbe való fogdosás s ezt követően a bordába való szedés. Ezek a műveletek nagyon nagy figyelmességet igényeltek, hiszen ettől függött, hogy a vászonban egyetlen szál se hiányozzon, vagy egy szál helyett kettő, vagy több szál kerüljön egymásra. Az első hasajóra tekerték a megszőtt vásznat, amit feszítőfával forgattak, s rögzítették, hogy feszesen álljon. A hátsó hasajót a hosszú fordítófával engedték fordulni egy-két lyuknyit, attól függően, hogy a ráverő milyen távolságra nyúlt ki a szálak ráverésénél. Csörlőkerékkel csőre tekerték a fonalat, ez a művelet gyermekmunka volt, ami sok bosszúságot okozott nekik, mert mihelyt hazamentek az iskolából, ahelyett, hogy játszani mentek volna, leültek csőrleni. Sokan sírtak, de a szülői parancsot végre kellett hajtani.

A háziasszonyoknak túlságos sok gondot okozott a fonás-szövés, kiszámítottuk, hogy egy négyzetsing vászonhoz (70 cm hosszú) 140 méter-, míg tíz sing vászonhoz 1400 méter fonal kellett; a lábitót 700-szor kellet lenyomkodni, a vetőrlőt 700-szor átvetni a fonal között, s 1400-szor ráverni a verőfával, mert minden szálra kétszer vertek rá. Azok, akik bírták energiával, türelemmel, kitartással, azoknak volt amivel „büszkélkedjenek" tavaszon a férfiak előtt, de akik nem bírták, sajnos foldozott alsóneműt kényszerültek a család tagjainak biztosítani.

Ha volt vászon, kezdődött a következő „nyomorúság” a varrás. Akinek varrógépe és egy csepp szaktudása volt, annál nem okozott különös problémát, de sokan tűvel és kendercérnával varrogatták az inget, gatyát stb. Varrónő akadt a faluban, de oda csak rendkívüli esetben, s főleg módosabb családok mentek varratni, mert sok pénzbe került. A falu értelmisége városon vásárolta meg a kész alsóneműt, vagy a gyári anyagot, amit otthon megvarrattak. Ilyen anyagot már a XIX. század derekán is lehetett kapni városon, hiszen dédanyánknak a perneforumában szerepel selyem lájbi, selyem fejkendő, karton rokolya stb.

A nők divatos viseletei évtizedenként változott. Az alant közölt fényképen, amely az 1920-as évek elején készült, divat volt a szárközépig érő bő, sötét színű szoknya, hosszú és széles előkötény, blúz, vagy vizitka, csipkézett lájbi. Szokás szerint a zsebkendőjüket kézben hordták, a cipő valószínű hosszúszárú fűzőscipő volt. (A fehér blúzos alacsonyabb nő Jartó István erdész első feleségét ábrázolja) A múlt században divatos volt még a főkötő, kötött harisnya. Történetünk végén már a székely szőttes szoknya térdig ért, formás melltartót is hordtak, szőttes lájbi, csipkézett gyolcsing, hárászkendő vagy rövid bunda, kabát, testre szabott vizitka, egy-két sűrűn csipkézett alsószoknya, patentharisnya, félcipő, télire bokszcsizma (százráncú is volt). Hajviseletük két ágban font széles pántlikával csokrosan, vagy simán. A leányok vasárnaponként nagyon ízlésesen öltöztek, hogy karcsúságuk, mellük, száruk és más testrészük, szerelmi vágyat ébresszen a legényekben, ne csúnyítsa el holmi rosszul szabott ruha bájaikat.

A férfiak hagyományos székely népviselete volt a fehér posztó harisnya, többnyire a fiatalok vitézkötést tettek reá, aztán fekete posztómellény, lájbi (az öregeknek szárnyas zeke), kalap, sapka, télire egyujjas kesztyű, karmantyú s rövid posztózeke. Lábbeli: bakancs, bokszcsizma, a pásztoroknak bocskor, ami divatos viselet volt a múlt században. Posztóruhához szükséges gyapjút helyben fésülték, s ványolni Zetelakára vitték. A gyapjú szövése-fonása hasonló volt a kenderéhez. Gyapjúból készítették a csergét is, ami napjainkban is kiváló ágytakaró, csak nehéz a mosása, de a bolháknak is kiváló menhely, ha nem tisztítják gyakrabban.

A ruha karbantartása és mosása egyike volt azoknak a fehérnép munkáknak, amelyek még inkább megnehezítették életüket. Köztudatban a székelyeket tiszta népnek tartották. Ez így igaz, ámbár köztük is vannak, akiknek nem telik az anyagiakból szappanra, cérnára stb., vagy akik egyszerűen lustaságból „elfelejtik" a heti szokásos mosdás elvégzését, de főképpen a családi örökségen, fejlettségen múlik a rendszeres tisztálkodás, vagy pedig azon, hogy a háziasszony leány korában szolgált-e városon, mert ezt bizonyosan megtanították tisztaságot tartani a ház körül.

A ruha mosását a szűkös-házilag főzött-szappan mellet más módszerrel végezték: leghatásosabbnak bizonyult a lúggal való szapulás, ugyanis a lúg kiölte a betegségek minden csíráját, s a szennyet a rostok közül. Más módszerrel nem is lehetett mosni a durva kender vagy gyapjú szőtteseket, mint szapulással. A mosnivalót előzőleg mosóteknőben öblítették, beszappanozták s szapulóba rakták: a kád alá pedig egy csebret tettek, hogy a lefolyó lúg abba csorogjon. Fahamuból főzött forró lúggal öntözték a kádba rakott ruhát, a lúg lassan lefolydogált a cseberbe, onnan az érckazánba merték melegítés végett s újból megismételték a ruha locsolását. Ezt a műveletet többször megismételték, amit majd követett a sulykolás: néhány asszony összeült, rendeztek egy ún. szűk körű mosókalákát. Az Olt partjára kecskelábra deszkát raktak, rátérdeltek sulykolták kegyetlenül a ruhát. Télen meleg vízzel melegítették a kezüket. Addig sulykolták, öblögették a ruhát, amíg teljesen ki nem ment a lúgos-szappanos lerakódás a rostjaiból, majd az udvarra, vagy a házhíában kifeszített ruhaszárító kötélre teregették száradni. Az asszonyok vígan mostak, mert mellettük volt a pálinkás üveg, meg-meghúzták a rozspálinkával töltött üveget, dalolgattak, pletykáltak s átkiabáltak a férfiakra, akiknek melegen ajánlották, hogy húzzák le a gatyájukat, mert kimossák, még az elejüket is. A mosás végeztével bőségesen ettek, ittak, s viszont ígérték egymásnak ebbéli segítségüket, csak hívják bátran a jövőben is. Ilyen mosókalákát gyéren szerveztek, egy évben kétszer-háromszor, már azok, akiknél bőségesen volt váltani való fehérnemű, s megengedhették maguknak, hogy hónapokig halogassák a mosást. Természetesen, hogy időközönként kisebb mosással „átvészelték" azt a pár hónapot, amint fentebb is erről említést tettünk.