Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Falusi szokások, hagyományok

 

Csíkszenttamás jelentős hagyományőrző mivoltát hűen megőrizte a második világháborúig.

Húshagyó kedden, elindultak vidám zeneszóval és szekerekkel széna gyűjteni, az esti –farsang végi–táncmulatság költségeinek fedezésére. A húszas években, sőt a harmincas évek elején is szokás volt, hogy a fiatalság félóráig táncolt a templom előtt, majd az istentisztelet után öregek és fiatalok bementek a pap udvarába, ott folytatták a táncot. Tánc után a pap megvendégelte őket.

A falu fiatalságának egyik legkedveltebb szórakozása a hosszú téli estéken szervezett fonók látogatása. Régebb a lányok külön, az asszonyok szintén külön szerveztek fonókat. Jó néhány asszony kenderlopó kalákát is szervezett, főleg azok, akiknek nem volt elég fonnivaló kendere, vagy gyapja, ezek ajándékba kaptak a megjelentektől, amiért a háziasszony megvendégelte: ettek, ittak jó rozspálinkát, sőt, ha volt egy-két muzsikus, táncoltak is. Több kellemes szórakozási mód tette hangulatosabbá a fiatalság fonóházi (guzsajosi) összejöveteleit. Elejtett orsót, csókkal váltottak ki a leányok, akik közül sokan szándékosan is ejtegették orsójukat, ha az adott pillanatban vonzó volt a legény, aki mellette settenkedett. Volt kendőzés, éneklés, seggbálozás, pletykázás stb. Kellemetlenségek is adódtak azoknál, akik féltékenyebb természetűek voltak, mert a csókolózás sokukban irigységet, ellenszenvet is kiválthatott. A fonó végeztével, de rendszerint éjfélkor, a legények hazakísérték kedveseiket, vagy a kölcsönös szerelmi, szexuális vonzalom, testi vágyak kielégítésének gondolata is „összehozta" az ifjakat, mindjárt ha nem is kötelezték el magukat egymásnak.

Jó szórakozás volt az ún. hapsázás, amit főleg a házasemberek szerveztek, s abból állt, hogy a kezdeményező „feldobta” (levágta) a fiatal borjúját, vagy tinót, amit a barátok és szomszédok között szétosztott. De a maradékból lakomát rendezett: meghívta az említetteket, ettek, ittak, táncoltak. Aztán a következő alkalommal egy másik résztvevő dobta fel a saját marháját. Ez a szokás a mellett, hogy szórakoztató volt, a húsellátás rendszerességét is segítette, mert egy tinó húsát egy család, egymaga nehezen tudta elfogyasztani rövid idő alatt, s a tartósítása, pedig körülményes volt, főleg nyári időben.

A jakabág állítása is szép székely szokás volt, amit nem csak a gyermekek, de a legények is gyakoroltak. Április utolsó napján a legények 60-100cm hosszú fehérfenyőágakat feldíszítettek krepp- papírból csinált rózsákkal és szalagokkal: akik tehették, selyemszalagot is aggattak reá. Május elsején hajnalban a legény két ágat felszegezett a leányos ház tornácfájára, mert a kapusasról ellopták volna. Ellenszolgáltatásul a leány kivarrott zsebkendővel ajándékozta meg a legényt.

A faluban délutánonként elmaradhatatlan volt a tánc rendezése, amihez hatósági engedélyt kellett váltsanak. Régebb a táncot az altizesi Guzrán Béla házában rendezték, aztán a Tódor János udvarán és máshol. A harmincas évek elején hatósági és egyházi javaslatra, egy régi faházat vásároltak s fölépítették a templom melletti porondra azzal az elgondolással, hogy a templom közelsége és a korcsmák távolisága, jó befolyással lesz a fiatalság erkölcsére, megszűnnek a bicskázások. Ez az okoskodás kudarcot vallott, mert minden mulatság verekedéssel végződött, sőt a táncházat Szenttamás „vágóhídjának" nevezték el. Itt ölték meg Ferenc Mártont is. Hamarosan a házat lebontották, s elköltöztették Ferenc Lajoska udvarára, ahol tovább használták a táncra.

Néha rendeztek házi összejöveteleket, meg bálokat is, magánháznál, az iskolában, vagy a kultúrházban. A termet előzetesen feldíszítették, legjobb muzsikusokat fogadták meg (Szentdomokosról Malacos Lajit) s meghívóval invitálták meg a résztvevőket. A bál mivel reggelig tartott, az asszonyok éjféliről kellett gondoskodjanak, amit vagy helyben, vagy pedig a lakásukon fogyasztottak el. A bálok sokkal civilizáltabban folytak le, amit külön a házasoknak s külön a fiatalságnak rendeztek: vegyesen is több volt, amit összekötöttek színdarab előadással. Szokásos táncfigurák voltak a: csárdás , németes , tangó, hejszás, keringő (gyorsnémetes), cepel, gólyás, féloláhos stb. Egyénileg jó táncokat roptak kicsi Bara Lajos, Kosa Feri, Gyenge István és mások pl. a csűrdöngölőst stb.

Vasárnap délutánonként, amikor nem volt tánc, a leányok székely szőttesben, karonfogva sétáltak az országútján le s fel nótaszóval. Szerették, ha a legények pikáns megjegyzésekkel utánuk kiabáltak. A legények a korcsmákban „búslakodtak" addig, amíg a részegség következménye verekedésbe nem merült. Az idősebb asszonyok kiültek a kapu elé csoportosan, pletykálgattak, sóhajtoztak (valószínű a régi leányságuk jutott eszükbe), szomorú nosztalgiával gondoltak vissza a hajdani szép napokra –fiatalságukra, s közben panaszkodtak az „én emberem"-re, némi büszkeséggel és rátartisággal mondogatták, hogy „Azt csak a Jóisten tudja, hogy mit szenvedtem, hogy hányszor vert meg az „én emberem".

Az otthonülő férfiak készítették elő másnapra a kaszát, a szekeret, marhákat stb. s némelyükre az élénkebb fehérnépek szemrehányva mondták, hogy „Biza, te es kimozdulhatnál a háztól, bár vasárnap". A békeség kedvéért „kimozdult" a férfi: a korcsmába megrészegedni, aminek asszonyverés lett a vége.

Szenttamás napi búcsú alkalmával, amelyet a községháza előtt rendeztek meg, s amelyre a kisiparosok egy része, más falvakból is eljöttek portékájukkal. Gyermekek örömére lehetett kapni cukorkából készített füttyürüt és sok minden mütyürkét. A legdivatosabb a mézespogácsa volt, amelyet különböző alakokban készítettek el. Volt ló, kosár, gyermek, szív alakú, amit -hallomás szerint– mézzel kevert lisztből sütöttek, másnap cukros –színes folyadékkal díszítettek, tettek bele tükröt vagy felirattal láttak el s több méretben lehetett kapni. A leányoknak szoktak venni, amit azok évekig is megőriztek a falra felakasztva.

Lakodalmi szokások is régi keletűek voltak: miután a házasulandók megtalálták szívük választottját, legelső teendő az irogatás volt: a menyasszony hozományának leltározása, amely komoly anyagi gondot jelentett a leány szüleinek, hiszen megtörtént az is, hogy a házasság nem jött létre, mert a kérőt vagy annak szüleit nem elégítette ki a hozomány.

A múlt században inventáriumnak nevezték a hozománylevelet. Egy ilyen okmányt bemutatunk, amely dédanyánk hozományát tartalmazza 1841-ről.